Ahhoz képest, hogy Richard Hawley eredendően nem is akart énekléssel foglalkozni, egy igazán szívbe markoló anyagot tett le tavaly a Mute asztalára.
Elsőként kollégái, Jarvis Cocker, és Steve Mackey (Pulp) bíztatására fogott bele a dologba, még 2001 körül. Akiknek, a végeredményt hallva, csak hálásak lehetünk.
Már a debütáló albumát (Late Night Final) lelkesen fogadta a kritika. A Spiegel című német lap kultúra-rovatában például a következők jelentek meg róla: "fényűzően hangszerelt, lassított felvételű popzene, nappali és éjszakai álmodozóknak".
A 2001-es bemutatkozást 2004-ben követte egy újabb nagyszerű korong, Lowledge címmel, majd 2005 őszén megjelent legutóbbi nagylemeze, a Cole's Corner, a Mute kiadónál.
Az, hogy Hawley-ból zenész lesz, már hatéves korában teljesen világos volt a számára, amikor is a heverő alatt megtalálta édesapja gitárját. "Meg akartam tanulni, hogyan működik" - nyilatkozta a zenész. Így is lett, hiszen 12 évesen már a színpadon állt, igaz, az akkori közönsége mindössze egy esküvő násznépe volt. Két évvel később aztán már Európában turnézott. Akkortájt még csak kisegítőként, de a jéghideg transzporterekben eltöltött éjszakák, az erősítők között sem ingatták meg abbéli elhatározásában, hogy muzsikus szeretne lenni.
Most visszatekintve, nagy szerencséje volt, hogy karrierje nem ért véget az alkohol, és a drogok okozta mámorban, még mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Pulp-béli barátai voltak azok, akik ettől megóvva először turnéra, majd a stúdióba vitték magukkal. "Ők mentették meg az életem." - hálálkodott később Hawley.
Az ezt követő időszakban olyan előadók mellett stúdiózott, mint az All Saints, Perry Farrell, Robbie Williams, Beth Orton és Nancy Sinatra.

Ami a bemutatkozó korongjáról kritikaként megjelent, az tulajdonképpen a mai napig érvényes: "Elvis találkozik a Coldplay-jel, és Sheffield pedig, egyenlő Las Vegas-szal. Csak azok tudnak ellenállni ennek a zenének, akiknek nincs szívük"